Boldogság = bátorság és sebezhetőség

Az egyik kedvenc előadásom Brene Brown prezentációja egy ellentmondásokkal teli témáról: hogyan lehet az életnek örülni és szeretni, mikor tele van fájdalmakkal, veszteségekkel, nehéz pillanatokkal, amelyeket nem lehet meg nem történté tenni? Ha eltereljük a figyelmünket erről, és csak a jóra figyelünk? Ha keressük az ideálist, és törekszünk arra, hogy a világ felé is ezt mutassuk? 

Kapcsolatban élni

Fájdalmaink és örömeink is kapcsolatainkból származnak. Ha jóról, ha rosszról emlékezünk, az valamilyen kapcsolathoz kötődik. Kapcsolatainkban megjelenik az is, ahogyan feldolgozzuk a minket ért sikereket és kudarcokat, és ahogy ezt a külvilág felé közvetítjük.

Van, aki kapcsolataiban is a jóra, a jó mutatására koncentrál, egyfajta ideális világra, mintha nem lenne vagy nem lett volna fájdalom ez életében. De mi történik ezzel a fájdalommal? Tompítjuk, elhalványítjuk. Hogyan? Modern társadalmunknak számos módszere van a fájdalom tompítására, figyelmünk elterelésére. Kérdés, a lélek legmélyén felejt-e. Lehet-e figyelmet terelni, vagy a probléma feldolgozatlanul ott lappang bennünk? És mi az ára a tompításnak? Mivel tompítani csak általánosan lehet, ezért a kutatás azt mutatja, nem csak a negatív történéseket halványítjuk, de a pozitívakat is. Ez megjelenik kapcsolatainkban, érzelmeink tompításán keresztül tompul a kapcsolatunk is. Nem lesz igazi, valós. 

Mi a helyzet azokkal, akik nem tompítanak? Akik beszélnek a fájdalomról? Akik bevallják a hozzájuk közel állóknak, hogy baj van, segítsetek? Ismertek valakit, aki tud segíteni? 

Ők a BÁTRAK, akik vállalják a valóságot, a fekete és fehér részével, a jin és jang oldalával, a szépségével és bánatával. Aki bátor segítséget kérni, és aki dolgozik a nehéz helyzetek megemésztésén. Mondhatnánk azt is, bátrak MEGOSZTANI az érzéseiket, FELVÁLLALNI a problémáikat. 

Miért kell BÁTORSÁG ahhoz, hogy MEGOSSZUK érzéseinket, nehéz pillanatainkat?

Világunkban a túlzott tökéletességre törekvés a jellemző. Törekszünk a maximumra, egyre jobbak akarunk lenni. A világ is ezt sugározza felénk: tökéletességet, egyre jobbra törekvést. Egyre jobb a babapelenka, a borotva, a lakóházak minősége, stb. Arról azonban keveset beszélünk, milyen kudarcokon keresztül vezetett az út idáig. 

A kívülről érkező tökéletesség sugárzása tudattalan nyomást tesz ránk, hogy mi is tökéletesnek mutatkozzunk. Tökéletesek nem lehetünk, hiszen mindenki életében vannak fájó és nehéz időszakok, kudarcok. Ezeket elfedjük, feldolgozatlanul hagyjuk.

Mi történik, ha vállaljuk a VALÓS KÉPET? Ha BÁTRAK vagyunk?

Az önmagunk történéseinek teljes kerek egészében történő megosztása másokkal bizalmat szül. Valóságos és igaz lesz a történetünk, ezért mások bizalma megnő felénk. Az ilyen kapcsolat eltér a reklámból ismert tökéletességtől. Valami más, igaz, valódi. Ez erősíti a kapcsolatot és további elemzésre, megosztásra sarkall.  Így lesz sebezhetőségünk gyökere boldogságunknak. Megélt negatív érzéseink megosztásával, feldolgozásával nincs vagy kevésbé van szükségünk tompítani elménket, bátrabban és szívesebben beszélünk pozitív élményeinkről is. Szeretetet és valahová tartozást érzünk. A jóban és a rosszban egyaránt. 

Elég vagyok, oké vagyok

Ha én elfogadom, hogy oké vagyok – az összes hibámmal és előnyömmel -, akkor a másikról is el tudom hinni, hogy oké. Energiám nem az önmagam képének építésére fordítom, hanem figyelek a másikra, arra, hogy mit mond, mit közvetít magáról. Tranzakcióanalízisben azt mondanánk, egyenrangúak vagyunk, egy szinten kommunikálunk, a felnőtt énből. Nem akarjuk lenyomni a másikat, nem akarjuk kicsinyíteni magunkat. Mert úgymond nincs mit vesztenünk, felvállaltuk önmagunkat, és tudjuk, hogy így is szeretnek. Sőt, így szeretnek csak igazán, fogadnak bizalmukba.

Pin It on Pinterest

Share This