A halálról

Halálról

Ma reggel és tegnap reggel is a halálról beszélgettem két kedves ismerősömmel. Mindkettő a közelébe került a halálnak.

Dráma mindenhol

Ugyanez volt decemberben. Körülöttem rengeteg „rossz” történt. Az egyik ismerősöm depressziós volt, fiatalon, ez elszakította a családjától. A másiknak meghalt egy nagyon közeli barátnője,  akivel hónapokat együtt is éltek. Egyik rokonunk 80 évesen a karját és a bordáit is eltörte, nagyon komoly sérüléseket szenvedett. Egy másik ismerősöm elvesztette a munkáját, a harmadik elvált. A negyediknél súlyos családi problémák vannak. Dráma, dráma, dráma.

Ausztráliában égnek a bozótok.

Csupa csupa wake up call.

Hívás, ébresztő, csengőszó, elviselhetetlen fájdalom, érthetetlen dolog: nem így gondoltam, nem így terveztem.

És a húsba vágó MIÉRT?

Miért velem, miért történik ilyen? Miért, mikor én próbáltam jól és szépen élni? Miért nem tündérmese az élet?

Apropó tündérmesék: a legtöbb tündérmesében is történik egy rossz cselekedet a szegény emberrel és csak hosszú idő után fordul jóra a sorsa.

Akkor mi ennek a wake up call-nak a szerepe?

Megállunk.

Érezzük a fájdalmat.

Húsba vág.

Nem értjük. Elnyomjuk.

Formál minket vagy agyonnyom? Lehet ez is, az is. Tőlünk függ..

Mit mond erről a nyugati pszichológia?

Ma már szerencsére a nyugati pszichológia is tudja azt, hogy az ilyen fájdalmak is tudnak pozitív hatással lenni ránk – és a kevésbé jó vagy rossz  hír, hogy a pozitív hatás csak a mi reakciónktól függ: kihasználjuk-e a pozitív hatásokat. Kelly McGonigal beszél ebben a TED videóban egy harvardi kutatásról, amelyben bebizonyosodott, hogy azok a résztvevők, akik az őket ért stresszhelyzetről pozitívan gondolkodtak, rájuk nem voltak érvényesek azok az általános stresszjelenségek, mint az idegesség, kimerültség, magas vérnyomás. A leglenyűgözőbb az volt, hogy a stresszreakciót nem csapásként megélők fizikai stresszválasza is erőteljesen különbözött. A tipikus stresszreakcióban az emberek szívverése felgyorsul, a vérnyomásuk megnő – ezért a krónikus stressz érrendszeri problémákhoz vezethet. Ez nem egészséges állapot. De mi történik azokkal az emberekkel, akik úgy tekintenek a stresszhelyzetre, mint amely őket előrébb viszi? Az ő szívük fizikailag úgy reagált, mint amikor öröm ér bennünket. A módot, ahogyan ránézünk a mi „stresszünkre”, a „drámánkra”, ezt mi választjuk meg. Habár ezt akár genetikai tényezők is befolyásolhatják, a lényeg az, ahogyan végül közelítünk a történtekhez, az a mi választásunk és ez meghatározza azt, ahogy a testünk fiziológiailag is reagál az eseményekre. Tehát ha azt mondjuk, hogy igen, ez a rossz történt velem, de meg tudok vele birkózni, ez egy kihívás, de megbirkózom vele, biztos nem lesz egyszerű, de megbirkózom vele, akkor a szívünk és a testünk is pozitívan reagál majd. Ráadásul stresszhelyzetben a szervezetünk oxytocint termel. És amikor a szervezetünk oxytocint termel stresszválaszként, akkor motiváltak vagyunk támogatást keresni. Így arra motivál, találjunk valaki mást, akinek hasonlóan nehéz lehet most és támogassuk egymást. Tehát maga a stresszhelyzet magával hoz egy társas kapcsolódást és végül egy egészségesebb létet.  Az oxytocin így segít a szívünknek is regenerálódni. A társas kapcsolódások és támogatások is segítik ezt a folyamatot. Emberi kapcsolódásra késztetnek.

Ez volt a tudomány mai állása.

Nézzük, mit mond a halálról az ősi védikus irodalom?

Nálamnál sokkal jobban megfogalmazta ezt Swami Ráma, ezért pár idézettel a Szent utazás könyvéből végigvezetlek az ő gondolatsorain:

„Sok nyugati ember abban a hitben nő fel, hogy az ő életének tökéletesnek kell lennie. De nem ez történik. Az élet természete nem ilyen. Az élet mindig változik, átalakul, hanyatlik, elmúlik. Ilyen a természete. Ennek a megértése és elfogadása vezet a megelégedettséghez.”

„Az életben az úgynevezett visszalépések és az úgynevezett győzelmek spirituális nézőpontból egyformák. Amikor az élet csalódásai keresztezik az utadat, próbálj tanulni belőlük! Az életnek megvan a sötét oldala, mindenki vet árnyékot. Az árnyék megmutatja, merről jön a fény. Ne rejtőzz el az árnyék elől, de ne is ragaszkodj hozzá!”

 

„Minden ember létrehoz egy színpadot, egy laboratóriumot, egy drámát –  nevezzük úgy, ahogy tetszik -, hogy áthatoljon az Átmant borító rétegek akadályain.”

„Az élet célja nem a dráma eljátszása, hanem a lecke, amelyet kínál. Minden ember a saját drámájának forgatókönyvírója.”

„Ahelyett, hogy megértenék, hogy az élet játék, valami végsőnek tekintik. Így aztán elszalasztják a tanulás lehetőségét, amelyet a dráma kínált, és rengeteg bánatban és fájdalomban lesz részük.”

„Így van ez. Így megy végbe egyéni fejlődésünk.

Tévedésből valóságnak látjuk, aztán pedig a fájdalom, az öröm és újra a fájdalom örvényében hányódunk. … felvirrad a nap …

Képesek vagyunk hátralépni és egy bizonyos távolságból nézni a drámát. A fájdalom csökken, a bölcsesség és a dráma humora nyilvánvalóbbá válik.”

Tehát az a dráma, amit óriási fájdalommal élünk meg, egy célt szolgál: megéljük a drámát, a fájdalmat, a pillanatot, hogy itt minden múlandó. Hogy figyelmeztessen arra, itt minden múlandó. Egyszer vége lesz, és talán az sem mindegy, hogyan lesz vége. Mert maga a vég is lehet fájdalmas és hosszú és szép és egyszerű.

Mire tanítanak ezek a fájdalmak minket?

Ezért mondja a Szent utazás alapját képező Kathoupanisadban Jama (halál ura) Nacsikétának (tanuló), hogy az életet is meg kell érteni ahhoz, hogy  megértsük a halált. ..”a halál nem az élet vége, hanem egyszerűen egy szünet egy folytatásos történetben. A halál csak egy megálló, mint a Grand Central Station New Yorkan – csak egy hely, ahol leszállunk egy bizonyos vonatról, és várakozunk egy másikra.”

„Nehéz lesz leszállni erről a vonatról, ha már egyszer a látványosságok és az érzéki örömök vonzásába kerültünk. De ehelyett olyan vonatot is választhatunk, amelyiken megtanuljuk élvezni az út menti természeti látnivalókat, és így, amikor eljön az idő, hogy leszálljunk a vonatról a Grand Centrálnál, erőfeszítés nélkül és örömmel tudjuk ezt megtenni.

Nacsikéta példa az olyan emberre, aki a megfelelő vonatot választotta. Ő nem szállt volna  más vonatra, csak a tudás vonatára. Semmi más nem érdekelte. A hosszúélet, a gazdagság, a másik nem, a család elhalványultak a mellett a vágy mellett, hogy megismerje a Valóságot, az élet és a halál titkait.”

Az örökkévalóság misztériuma

A bennünk lakozó isteni, önvaló, örökkévaló a központi kulcs a halál misztériumához.

Azt mondja, a test meghal, de a belső örökkévaló, önvaló nem hal meg sosem, csak átalakul. Nem a testnek van lelke, hanem a lélek ölt testet.

Ettől függetlenül, a bánat, szomorúság, gyász egy jogos, fájdalmas dolog, amelyet meg kell élni, de nem szabad, hogy túlságosan teret nyerjen felettünk. A túlzott gyász felemészt.  Ha az ember arra gondol, hogy vége van annak, ami számára fontos volt, akkor fájdalmas. De ha arra gondol, hogy az önvaló tovább „él”, akkor nem az. Minden, ami ragaszkodással jár, akár tárgyak, kapcsolatok, azokat érdemes ragaszkodás nélkül élvezni és elengedni őket, amikor szükség van rá. A védikus irodalom azt mondja, a haláltól való félelem egyet jelent azzal a ragaszkodással, amit a tárgyak, a világban „létrehozott” dolgok iránt érzünk. Mert a halállal ezek is értelmetlenekké válnak és ezek is meghalnak számunkra.

Egy-egy kedves ismerős halála erre is emlékeztet minket: mi sem kerülhetjük el ezt a véget. Bármilyen vagyont is halmozunk fel, a sírunk lehet díszesebb, de minden vagyonunk értelmét veszíti halálunk után. Talán jó érzés lehet a gyerekeinket megfelelő biztonságban itt hagyni, de magunkkal nem vihetjük a felhalmozott kapcsolatokat, rangokat, tárgyakat, ingatlanokat.

 

Lehet élvezni az anyagi világot ragaszkodás nélkül?

Azt is mondja ugyanez az upanisad, hogy a tárgyak nem rosszak. Az élet szépségei, anyagi világ okozta kellemesség nem  rossz – a ragaszkodás hozzájuk, amely fájdalmat hoz létre az elmében. Ha tudjuk a kényelmet, szép pillanatokat, egymást társaságát élvezni ragaszkodástól mentesen, akkor azt tegyük. Az élet szép és élvezzük. Tehát nem azt mondja, hogy szabadulj meg minden kényelemtől és tárgytól és kapcsolattól. A lényeg, hogy ne ezeken keresztül értékeld magad és tudd itt hagyni, ha eljön az ideje. A ragaszkodás bármilyen formája létrehozza a fájdalmat.

Buddha is azt mondja, hogy élvezzük az életet. A ragaszkodásainkat, vágyainkat vizsgáljuk meg és próbáljuk felülről nézni.

Már az sem kis munka, hogy az ember rájöjjön ezen hajlamaira. Idő kell hozzá.

A fájdalom, vesztség – legyen az anyagi, emberi, egy szeretett személy elvesztése – felhívja a figyelmünket, hogy bármelyik nap elveszíthetünk mindent. Ha a minden egyenlő az anyagi javainkkal és a kapcsolatainkkal. Bármelyikünket érhet baleset, tűzvész vagy földrengés. Ez elől nem menekülhetünk. Ezért mondja Bagdi Emőke is, hogy a nagy veszteségek feldolgozhatatlanok spiritualitás nélkül. Ez az a pont, ahol mindenki rájön, hogy az eddigi „világi élet”, „világi csillogás” nem nyújt örök megoldást az élet misztériumára. Nem lehet cél az újabb autó vagy föld körüli út, de még a nagyobb ház sem.  Valahogy annyira behálózta a nyugati világot az anyagiasság, a reklámok túlzott áradata és a kirakatok csillogása, hogy sokszor csak tragédiák hatására szembesülünk ezekkel a tényekkel és látjuk be önmagunk előtt is, hogy nem sok értelme van földi életünk perceit anyagi javak megszerzésére pocsékolni.

 

Paradoxon?

Persze itt egy újabb paradoxon, a mindennapi élethez a legtöbb embernek dolgoznia „kell”, legalábbis csak úgy fenntartható a világ, ha minden ember tudásának megfelelően létrehoz valamit és azt kicseréljük egymással. Értem ez alatt, valaki földműveléssel foglalkozik, valaki hajvágással. De ha önellátóak vagyunk, akkor is szükség van arra, hogy a földet megműveljük. Viszont a munkánkhoz és az általa létrehozott való ragaszkodás már felesleges. Magát a munkát pedig örömmel is végezhetjük.

És hogy ne legyen ilyen egyszerű a képlet, egy másik paradoxonnal zárom soraimat: sokszor a világról való lekapcsolódás az, amely segít rendezni benső hajlamainkat, építkezni, töltekezni, figyelmünket a kirakatról magunkra fordítani. Ugyanakkor a másokkal való kapcsolódás sokunk számára elengedhetetlen része a fejlődésünknek.

Együtt könnyebb

Megint csak oda jutottunk, hogy fontos az egyensúly. Ha sokat is olvastunk már erről a témáról, akkor sem könnyű a középpontban maradni. Ezért is vannak a közösségek, amelyek hasonló érdeklődésű embereknek segítenek az úton maradni. Ezért hoztam létre a MoMYoga Klubot, ahol szépen, lassan átalakulunk.

Olvass tovább jógás bejegyzéseimből:

 

• A teljes szívvel élő Bátor és Sebezhető 2.rész
• A teljes szívvel élő Bátor és Sebezhető 1.rész
• Ízületi fájdalom = izomfájdalom?
• Hogyan találd meg erősségeid és nyerd vissza belső motivációdat?
• Top 7 „miért nem teszek magamért” anyukás kifogás és legyőzésük

 

Szeretnél feliratkozni az ingyenes MoMYoga Izelítőre? Itt megteheted!